Ma van a magyar költészet napja

Április 11. – a magyar költészet napja
Magyarországon 53 éve, 1964 óta ünnepeljük a magyar költészet napját József Attila születésnapján, április 11-én. Ezen alkalomból minden évben tematikus programok kerülnek megrendezésre, mint például irodalmi estek, könyvbemutatók, versmondó versenyek.

Tapolcán is megemlékeztek a költészet napjáról, a tegnapi napon a Wass Albert Könyvtár és Múzeum jóvoltából Földes László, azaz Hobo “Tudod hogy nincs bocsánat” című József Attila-estjére látogathattak el az érdeklődők. A nagy érdeklődésre tekintettel a Tamási Áron Művelődési Központ színházterme adott helyet a műsornak.

A Tapolcai Újság megkeresésére Hobó így fogalmazott József Attila költészetéhez fűződő kapcsolatáról: “Nekem rettenetesen rossz magyartanáraim voltak, de a középiskolai évek alatt mégis elmélyedtem, valósággal „belezúdultam” az olvasásba.  Hamarosan a Bibliám lett a József Attila kötet, különösen a “Tanítások” című ciklus, ami ma is a legfontosabb számomra. Amikor zenekart alapítottam, már vittem magammal az igazi mély azonosulást jelentő Hetedik és Nagyon fáj verseket.”

 

A költészet napja alkalmából olvassák el József Attila A Dunánál című versét:
A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

Facebook Comments
Close
%d blogger ezt szereti: